Sándor Anikó köteteit 2019 második felében kezdtem el olvasni. A best of 2019-es posztban említettem is, hogy a Tovább az El Caminón az egyik meghatározó olvasmányom lett tavaly. Az ajándékot és Magyar Caminót is olvastam tőle, majd végül a Tévútont. E három kötet közül pont a Tévúton nyert meg legkevésbé, mégis erről születik most bejegyzés.

Sándor Anikóról nagyjából ez az interjú ad egész jó ismertetőt. Az egykori ületasszony feladta karrierjét és útnak indult, hogy rátaláljon önmagára, majd könyvein keresztül segítsen másokat is. Az El Caminóról szóló kötetei erőt adnak az olvasóknak.

A Tévúton c. kötet azonban másról szól. Egyfajta utazás ez is, ám itt a magyar egészségügy világában és saját betegségének leküzdése közben jár be nagy utat a szerző. Arra, hogy fizikailag valami nincs rendben, már utalt korábbi kötetében is. Második caminózása közben teste már jelzett, hogy lassítson. A Tévúton ezt fejti ki.

Anikó rákkal küzd meg. A Tévúton egyszerre borzasztó és mégis erőt ad ez az írás is. Borzalmas, amiket a magyar kórházakról ír, viszont az ő hozzáállása a történtekhez példaértékű. A könyv végére itt is éreztem, hogy igen, ilyen szemmel kell nézni a dolgokat, hinni kell a gyógyulásban és abban, hogy akaratunk teljesülhet. Szemlélete hasonlít A Titokban leírtakra. Említi is, hogy az a könyv segítette őt a pozitív gondolkodásban.

Összességében számomra a Tévúton hozta az Anikótól megismert olvasmányosságot. Megszerettem a látásmódját, stílusát. A többi kötetét pedig folyamatosan vadászom a könyvtárban.