A július lezárásaként egy mesekönyvet hoztam. Egyébként is mesés hónapot hagytam magam mögött. Vakáción voltam, kipihentem magam, sok jó program segített a feltöltődésben. Holnaptól újra visszazökkenek a dolgos hétköznapokba. Gyerekek közé megyek, talán segít ebben ez a kis mesei átvezetés.
Max Bolliger Manómeséjét még a Könyvfesztiválon vásároltam meg. A kötet a Naphegy Kiadó Művészi Mesekönyvek sorozatában jelent meg.
Azonnal megfogott az illusztráció, Peter Sís munkája. Kellemes, egyre sötétedő színvilága van, ahogy Bendegúz manó sorsa egyre szomorúbb lesz. A manó ugyanis csodaszép énekhanggal rendelkezik, amit szívesen hallat. A többi manó ezért cserébe minden földi jóval, élelemmel, kincsekkel látja el.
"Vittek neki friss forrásvizet, érett magvakat, zsenge gyökereket és lédús, illatos gyümölcsöket. Sőt, néha még csillogó kavicsokat is, melyeket a patak partján leltek."
Egy nap azonban meglátogatja Bendegúzt a holló, a kígyó és a béka. Mindegyiküknek van valami olyan kincse, ami nagyon megtetszik a kis énekesnek. Feltámad benne a kevélység. Nem akar nekik ingyen dalolni, magának akarja a holló gyűrűjét, a kígyó koronáját és a béka hintóját. Mikor meg is kapja mindezt, már nincs ideje énekléssel foglalkozni. Napjai azzal telnek, hogy a többieknek mutogassa szerzeményeit, dicsekedjen velük. Társai elfordulnak tőle, a kis manó pedig ráébred, hogy ott maradt barátok nélkül, magányosan. Sőt, még énekelni is elfelejtett! Elindul hát, hogy visszaszerezze hangját és emberségét... akarom mondani, manóságát. Vajon sikerül neki? Olvasd el a kalandjairól szóló mesét és megtudod! :)
Aranyos mese. Kissé didaktikus, de azért tetszett. Rámutat a belső értékeink fontosságára.