A szolgálólány meséjét könyvben nagyon szerettem és a sorozat első évadáért is odavoltam. A második évad után már nem folytattam a sorozat nézését, de tervben van, csak ehhez kell egyfajta hangulat. Nem az a tipikus "gyorsan megnézek egy részt és rohanok tovább"-sorozat.

Amikor megtudtam, hogy az írónő előrukkol könyvben is második résszel, izgatott lettem. Ráadásul azt olvastam, hogy úgy írja meg a folytatást, hogy az 15 évvel az első kötet cselekménye után játszódjon és a sorozatkészítőknek legyen lehetősége erre a szálra kihozni a sorozat lezárását majd később. Nos, megvettem és három nap alatt el is olvastam a Testamentumokat. Az már biztos, hogy Atwood ismét hozta a bravúros stílusát.

A Testamentumok valamilyen szinten A szolgálólány meséjének folytatása, másrészt viszont kiegészítő kötetnek érzem, ami még jobban megismerteti az olvasóval Gileád kegyetlen és szövevényes világát. Míg A szolgálólány meséjében June/Offred nézőpontját láthattuk erről az utópisztikus világról, itt már három szereplő naplóján át tudhatunk meg több részletet. Három nő, három különböző életkorral és sorssal... Nézzük sorban, kik is ők. A leírás kisebb spoilereket tartalmaz.

Egyikük, Agnes, egy tizenéves lány, akit befogadó családja Feleségnek szán. Általa a magasabb rangú lányok, leendő Feleségek életéről, iskoláztatásáról kapunk betekintést. Később Agnes Néninek kezd tanulni, így a tényleges Feleség szerepbe való betekintés kimarad a kötetből, de így is elég sok ráutalást kapunk.
Agnes szálában az volt megdöbbentő nekem, hogy akár egy évtized alatt is mennyire beszippanthat egy friss rendszer valakit. A lány ugyanis gyermekként került Gileádba, tinédzser korára azonban szinte teljesen elfelejtette régi életét és a gileádi tanok számítottak már neki normálisnak.

A másik karakter egy kanadai, fiatalabb lány, Daisy, aki származásáról kapcsolatban tud meg egy titkot. Ő June Gileádban született lánya, Nicole. Általa kezd összekapcsolódni a két kötet. Őt már kisbabaként kimenekítették Gileádból, de most egy terv részeként visszacsempészik. A cél a köztársaság lerombolása, amiben végül hatalmas szerepe lesz mindhárom karakternek. Bár Daisy/Nicole szerepe fontos volt a történet szempontjából, az ő naplórészleteit élveztem a legkevésbé. Elnagyolt lett. A szerző nehezen tudta megfogni ennek a laza, szemtelen kamaszlány stílusát.

A harmadik és egyben legfontosabb nézőpont a hírhedt Lydia nénié. Az ő naplója volt a legrészletesebb és a legizgalmasabb. Megtudtam, hogyan vált Nénivé, hogyan lett ilyen kegyetlen. Az ő visszaemlékezései voltak számomra a legérdekesebbek. Nem szerettem meg, de valamilyen szinten megértettem és együtt éreztem vele a regény végére. Ráadásul fantasztikus, hogy ő, a legádázabb belső ember lett végül az, akinek a legtöbb köze lett Gileád elpusztításához.

Szerintem zseniális volt ez az alkotás is és méltó lezárása lett a történetnek. Egy idősebb és két fiatalabb nő naplórészleteiből áll össze a regény. Gileád működésének egy nagy szeletét mutatja be, ám mégse az egészet. Bár remélem, erről a történetről több bőrt már nem húznak le, de azért a férfiak szemszögére is kíváncsi lennék. Egy férfiak (Parancsnokok) által irányított államról van ugyanis szó, mégis Lydia néni naplója miatt az az érzésem, hogy a nők háttérben való szövetkezései voltak az erősebbek.

Mivel naplókből áll össze a három szálon futó cselekmény, csak részben éreztem hitelesnek. Egy naplóban akár szépítve is le lehet jegyezni egy-egy eseményt. Ez volt a benyomásom időnként Lydia néninél. June feljegyzéséből anno az első kötetben egy kegyetlen alakként rajzolódott ki, a saját naplójában azonban cselekedeteit mindig megmagyarázta.

Összességében imádtam a Testamentumokat és örülök, hogy a polcomra került. Igyekszem behozni a sorozatban is a lemarasásomat. A szolgálólány meséjére pedig úgy gondolom, ezek után érdemes úgy tekinteni, hogy a könyvek és a filmsorozat egy nagy egészet alkotnak, hiszen jól kiegészítik egymást. Margaret Atwood műve hátborzongató és továbbra is rémisztően aktuális.