Nem mai regény, mégis mostanában lett népszerű, a belőle készült sorozat révén. Én is onnan ismerem. Ezúttal előbb láttam az adaptációt, mint hogy olvastam volna az eredeti művet. Lehetne arról beszélgetni, hogy melyik a jobb, de igyekszem különálló alkotásként tekinteni rájuk. Mindkettő zseniális a maga módján.

A szolgálólány meséje egy utópisztikus történet Gileád Köztársaságról (a könyvben nem, de a filmben erősen utalnak rá, hogy ez körülbelül Amerikát fedi le), ahol a termékeny nők a népesség igen kis százalékát teszik ki. Mint ilyenek, "nagy becsben" tartják őket. Ők felelnek a fajfenntartásért. Szolgálólányoknak nevezik őket és politikusok házában élnek. Havonta egyszer a ház urával egy szertartás keretében közösülnek, a Feleség jelenlétében. Ennek alapja a bibliai Ráhel és Bilha története. A szolgálólányokat elválasztották korábbi családjuktól. Vagyonuk, tulajdonuk, munkájuk nem lehet - ők már így szolgálják Istent és az új államot. A Feleségek helye otthon van. Imádkoznak, várják, hogy a szolgálólányuk gyermekkel ajándékozza meg őket. Utána a lányok továbbállnak a következő házhoz, hogy ott is szüljenek, majd elszakítsák őket saját gyermeküktől. Brutális? Ez még csak a kezdet. Az egész köztársaság felépítése meghökkentő és kegyetlen.

A könyv eredeti címe Fredé lett volna, angolul Offred. A szolgálólányok elhagyják eredeti nevüket és annak a férfinak a nevét viselik "of" előtaggal, akinél szolgálnak. A mi főhősünk tehát Frednél "dolgozik". Az ő szemszögéből látjuk az egyes jeleneteket Gileádban. Ahol akasztás jár az abortusz elvégzéséért, a nemi eltévelyedésért, kézlevágás, ha a nőket olvasáson kapják (a következő generáció női nem is fognak írni, olvasni tanulni), megkövezés a nemi erőszaktételért. Aki nem illeszkedik be az új rendszerbe, megy a Telepre. Ott már mindegy, hogy nő vagy férfi az illető, hamarosan úgyis meghal sugárfertőzésben.

Margaret Atwood regénye minden depresszív és nyomasztó hangulatával ellentétben - vagy épp ezért - zseniális. Olyan világot alkotott meg, amire azt mondjuk, ó, hát ez úgyis csak az ő fejében létezik. Mégis olvasás vagy a sorozat nézése közben teljesen reálisnak érezzük. Azt sugallja, mindez akár meg is valósulhat a jövőben, amikor a Földet valamilyen drasztikus módon próbálják majd megmenteni az utódaink.

Néhány gondolat arról, hogy megbántam-e, hogy előbb láttam a sorozatot, illetve mit gondolok a két műről. Nos, egyáltalán nem bántam meg. A sorozat első évada szépen halad a könyv ívén és teljesen feldolgozza azt. A második évad már teljesen a sorozatkészítők agyszüleménye. Ők gondolták tovább Atwood világát és az egyes szálakat. Jól tették, hogy folytatták, ugyanis a regény megannyi kérdést vet fel. Azt az érzést keltette bennem, hogy a negatív jövőkép ellenére még szeretnék néhány dolgot megtudni erről az államról, illetve az egyes karakterekről. Így örülök, hogy láthatom például Luke, Ofglen/Emily vagy Moira sorsát. A könyv az ő szerepüket egy-egy tömör mondattal lezárta. Ez bennem nem hagyott jó érzést, ám a sorozat feloldja ezt valamilyen szinten. 

A sorozatban nem teljesen értettem meg, mit lát Offred/June Nickben. Nekem erre a könyv adott egy elfogadható magyarázatot. A két alkotás tehát kiegészíti egymást. 

Tetszett, hogy a második évad, bár már önállóan halad tovább, mégis visszanyúl a könyvhöz. Például az elrendezett, csoportos házasságok, illetve a "sertéslabda monológ" ebben az évadban jelenik meg, mégis még az első évadhoz tartozó, eredeti műből vannak. Ezáltal úgy éreztem, a forgatókönyv írói tisztelegnek a regény előtt, miközben ők már továbbgondolták a cselekményt.

Számomra ez a mű tökéletes, a maga felkavaró hatásával.

Blessed be the fruit.