Anne-Dauphine Julliand: Két kis lábnyom a homokban
2018. október 16. írta: Lulma

Anne-Dauphine Julliand: Két kis lábnyom a homokban

Thaïs történetével először a szerző Egy különleges nap című kötetében találkoztam. Időrendben talán az jelent meg később, de nem bánom, hogy előbb távolabbi visszaemlékezésként olvastam el a családdal történteket. Arról a kötetről ebben a posztban írtam.

Thaïs egy veleszületett genetikai betegség miatt két éves korában elkezd lebénulni, majd két év küzdelem után meghal. Az Egy különleges napban a négy gyermekes édesanya emléket állít kislányának nyolcadik születésnapja alkalmából. A családban nem tabutéma az egyik testvér halála. Ők minden nap megemlítik. Nem akarják, hogy bárki is elfelejtse, illetve azt szeretnék, hogy a legfiatalabb testvér is megismerje a visszaemlékezések által Thaïs-t.

A Két kis lábnyom a homokban ezzel szemben részletesebb. Végig követi a kislány betegségét és a család küzdelmét a két év alatt. Onnantól kezdve, hogy egy tengerparti séta alkalmával a szülők felfedezik a kislány kifelé forduló lábujját, azon keresztül, hogy nem sokkal később újabb gyermeket hoz a világra az édesanya és kiderül, nála is jelentkezik a betegség enyhébb formában, odáig, hogy végül Thaïs elveszti mozgását, látását és örökre elalszik.

– Hát, én jobban szeretem, ha kimondod: „meghalt.” Én nem félek a haláltól. Egyszer mindenki meghal. Nem baj, hogy az emberek meghalnak, csak szomorú.

Megrázó, szívfájdító ez a könyv. Együtt sírtam sokszor az édesanyával. Azonban egy ponton megláttam a lényeget - ez a kötet, Thaïs élete és a család küzdelme hihetetlen erőt ad. Csodálatra méltó ennek a csöpp kislánynak a bátorsága. Elfogadja a vele történteket, szinte kineveti a betegségét. A legszomorúbb pillanatban is megpróbálja megtalálni az apró örömöket.Szeretetteljes légkör veszi körül, összetartó család. Talán nővére erejéből tud meríteni a kis Azylis is, akinél szintén jelentkeznek a betegség tünetei. Nála szerencsére sikerrel jár a kezelés.

(…) Nincs bennük félelem, csak bizalom. Ebből fakad Thaïs ereje is. És ezért tud derűs maradni. Nem aggódik a holnap miatt, mert eszébe sem jut. És mert bízik bennünk. Tudja, hogy bármi is történjék, mellette vagyunk. Nyugodtan, a maga tempójában akarja megtenni az utat… még ha a pálya meredek is, és a saját lábát nem tudja használni. Ez az út az ő egész élete. Úgy fogadja, ahogy kapja, és nem hasonlítgatja össze másokéval. Érzi a nehézségeit, de értékeli a jó pillanatokat is. Azokat az egészen egyszerű, apró dolgokat, amelyeket mi fájdalmunk és félelmünk sötét szemüvegén át észre sem veszünk.

Olvasási válságon segített át most ez a gyönyörű, megható történet. Köszönöm Thaïs, Azylis, Gaspard. Köszönet Loic-nak és persze a kedves édesanyának, aki kiírta magából a fájdalmat és sokaknak erőt adott ezzel.

A bejegyzés trackback címe:

https://lulmakonyv.blog.hu/api/trackback/id/tr114305199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása