A második „igazi” Jodi Picoult könyvem. Azért mondom, hogy igazi, mert ahogy látom és tudom, ez az írónő mindig valamilyen kirívó, különleges, nem hétköznapi témákról ír és a lányával közös alkotása, a Sorok között viszont egy bájos tündérmese volt. Az első könyv, amit olvastam tőle, az a Sorsfordítók volt. Abban egy szerelmespár tragédiája jelent meg. A Gyere haza is a szerelemről szól, de teljesen másképp. Meddőség, egy gyermek elvesztése, válás, homoszexualitás és az egyház ehhez való hozzáállása… ezeket a témákat járja körbe a regény szívszorító és letehetetlen formában.

Fülszöveg:

„Zoe Baxter sikeres és elismert zeneterapeuta, hangszereivel és énekével számtalan beteg embernek segít a gyógyulásban. Számára mégiscsak egy dolog igazán fontos: az hogy számtalan sikertelen próbálkozás után végre anya lehessen. Amikor újra bekövetkezik a tragédia, férje helyett újonnan megismert barátnője, Vanessa lesz az, aki kiáll mellette, kapcsolatuk pedig őszinte szerelemmé alakul. Szembe kell nézniük azonban a kirekesztettséggel és azzal, hogy milyen mérhetetlen akadályokat kell leküzdeniük ahhoz, hogy a társadalom családként tekintsen rájuk. A szerző hetedik magyarul megjelenő regényében ismét szívhez szólóan ábrázolja e különös szerelem rezdüléseit és a legőrjítőbb fájdalmat, amit egy anya átélhet: ha le kell mondania gyermekéről.”

A történet elején megismerhetjük az elszántan küzdő házaspárt, Zoet és Maxot. Nagyon szeretnének gyermeket, ennek érdekében pedig már több beavatkozáson is átestek, úgynevezett in vitro megtermékenyítéssel próbálkoztak. Miután kisfiuk halva születik meg, Max úgy dönt, kilép a házasságból. Valamilyen szinten átérezhető a szemszöge: Feleségével való kapcsolata megromlott, már minden csak a körül forgott, hogy sikeres legyen a sok próbálkozásuk.

Zoe, aki zeneterapeutaként dolgozik és kiegyensúlyozott, nyugodt személyiség, nehezen áll talpra miután egy időben veszti el gyermekét és férjét is. Az iskolai tanácsadó, Vanessa segítségével találja meg újra önmagát és rájön, hogy amit mindvégig Maxban keresett, az ott van Vanessában. Lassan szerelemmé szövődik a barátságuk. Eközben Max alkoholba folytja a bánatát, majd a vallás felé fordul.

Úgy éreztem, Picoult negatívan ábrázolja az egyházat és annak hozzáállását a homoszexualitás kérdéséhez. Nincs bajom a vallásossággal, mindenkinek jogában áll valamiben hinni, valahova tartozni, de ez a fajta képmutatás, ami itt megjelent, számomra hihetetlenül unszimpatikus volt.

Érdekesnek tartottam a zeneterápia bemutatását. Bár ez csak egy mellékszál volt, nekem legjobban ez a része tetszett. Szép volt, ahogy Zoe Lucyval, a magába forduló, szuicid lánnyal dolgozott. Arra mutatott rá, hogy Zoe igazi pedagógus. Az volt az érzésem, hogy ő igazán megérdemel egy gyermeket. Mindegy, hogy kit szeret, ki a partnere, milyen a szexuális beállítottsága, ő fel tudna nevelni egy gyermeket úgy, hogy az legalább olyan jó emberré váljon, mint ő maga.

Ez a könyv rávilágított arra, hogy legyek elfogadóbb másokkal szemben. Amellett élvezetes, izgalmas olvasmány volt.

Ui: A könyvet átjárja a zene. Az egyes fejezetek egy-egy dalcímre utalnak. Ezek meghallgathatóak ITT. (Most, írás közben is ezeket hallgatom.)