Áprilisban folyamatosan újabb kedvencekre találok. Az elveszett nevek füzete is hamar beszippantott és le se tettem, amíg el nem olvastam. Egyszerre volt izgalmas és megható. Nem nevezném könnyed olvasmánynak.

A regény főszereplője egy idős hölgy, aki címlistás noteszét forgatja a kezében. A piros kis füzet neveket tartalmaz. Neveket, akikhez arcok és történetek társulnak. Velük találkozott a majdnem száz éves Doris élete során. A legtöbb név pedig már egy határozott vonallal át van húzva és mellettük ott áll a felirat, miszerint az illető meghalt. Doris életéből is kevés van már hátra. Sorra veszi a neveket és visszaemlékszik a fontosabb eseményekre.

Nem is gondolnánk, hogy egy egyedül élő öreg hölgy valaha milyen volt. Az elején én is csak a jelent láttam. Ahogy ül a régi bútorokkal berendezett kis lakásban és szociális gondozók váltják egymást minden nap. Segítenek neki enni, fürdeni, beszélgetést kezdeményeznek vele. Rajtuk kívül pedig csak húga unokája keresi időnként Dorist, Skype-on keresztül. Csodálatos, ahogy egymást segíti a két különböző korú nő. Erőt adnak egymásnak a beszélgetéseikkel.

Lassanként elém tárult Doris múltja. A végére pedig már nem azt a ráncos bőrű kis nénit képzeltem el, hanem egykor sugárzó szépségű fiatal lányt, aki fantasztikus utat járt be. Sírás nélkül igen nehéz volt az utolsó oldalakat olvasni.

Néha meg kell állni a rohanó életünkben és elolvasni egy ilyen könyvet. Mély lélegzetet venni és elgondolkodni. Emlékezni az életeseményeinkre és visszalapozni a saját piros füzetünkben egy-egy névhez.