Jane Shemilt regényébe izgatottam kezdtem bele. A fülszöveg sokat ígért:
„Amikor a tizenöt éves Naomi az iskolai színjátszó kör előadása után nyomtalanul eltűnik, az édesanyja, Jenny rádöbben, talán nem is ismeri a lányát igazán…
Egy évvel később még mindig nem bukkantak a kamasz lány nyomára. Az eltűnés napját követő sokk szétzilálja Jenny ideálisnak tűnő életét, a családja széthullik. És bár a nyomok már kihűltek, az asszony számára a kutatás csak most kezdődik. Hiába telt el egy esztendő, szentül hiszi, hogy csak úgy bukkanhat a lányára, ha megtanul bízni benne, odafigyelni rá, visszapörgetve életük napjait. Válaszokat keres – és az igazságot, azt, amit eddig külön-külön éltek meg, de amit közösen, együtt megértve újra egymásra találhatnak. Vagy éppen az igazság lesz az, ami végleg elszakítja őket egymástól?
Jane Shemilt regénye egyszerre fájdalmas és felemelő nyomozás, amely a szülői szeretet és oda nem figyelés minden rezdülését árnyaltan, szívszorítóan ábrázolja. Olyan utat jár be, amely megejtően emberi, ám minden nehézsége ellenére megbékélést hozó felismerést ígér.”
Alapjában véve meg is kaptam azt, amit vártam. Eltűnt lány, aggódó anya, apránként kiderülő igazság, család változása a tragédia miatt. Ez így rendben is van. A regényt két részre lehet osztani. Egyik fele a múltat mutatja be, a Naomi eltűnése előtti napoktól kezdve az ominózus éjszakán át a nyomozás első hónapjáig. A másik rész a jelenben játszódik, egy évvel az események után, az anya szemszögéből, aki már a családjától távol, egyedül igyekszik feldolgozni az eseményeket.
Betekintést nyerhetünk Naomi tipikus kamasz életébe. Eleinte úgy gondoltam, nincs semmi különös a lány körül. A szülők előtti titkolózás, szövetkezés a testvérekkel, bulizás a legjobb barátnővel, érdeklődés a fiúk iránt… tipikus tini dolgok. Azonban, ahogy egyre előrébb haladt a regény, és mint egy kirakósban, úgy kerültek helyére az egyes epizódok, rájöttem, hogy ez a család egy iszonyú negatív példa. Jenny és férje, Ted, orvosok. Érthető, hogy a sok munka miatt sokszor lavíroznak a család és a karrier között. Sajnos mire a lányuk eltűnik, már teljesen felborul az életükben az egyensúly. Ted körülbelül semmit nem foglalkozik a három gyerekkel. Jenny valamennyit igen, de orvos létére nem tűnik fel neki sem a lánya terhessége, sem az egyik fia drogproblémája, sem az, hogy a másik fia valószínűleg meleg.
Ezek alapján meglepő, hogy a két fiú egész szimpatikus felnőtt lesz. Amúgy nekem még ők voltak a legkedvesebb karakterek, meg a kutya. Jennyvel valamilyen szinten próbáltam együtt érezni. Sok energiát fektetett a család összetartásába, de nem kapott segítséget ebben a férjétől. Nem lepődtem meg, hogy idővel mindketten másnál találtak vigaszt. Jenny külön költözött és a festésben próbált kiteljesedni. Ami amúgy tök jó, csak közben a 3 gyerekből 2 aki megmaradt, anya nélkül maradt.
Most, hogy írok róla, látom, hogy ebben a regényben tényleg nem kedveltem meg szinte senkit sem. A szülők után már csak az eltűnt személy, Naomi volt unszimpatikusabb, főleg az utolsó pár oldal fejleményei alapján. A végkifejlet nagy csalódás volt számomra, nem erre számítottam. SPOILER Inkább akkor már alapból lett volna halott - már elnézést, de tényleg - de így, hogy felébresztik az emberben a reményt, hogy hahó, megtaláltuk a helyet, ahol van a gyereked, de amúgy betegségben halt meg, nem az elrablás során...Aztán meg mégsem halott, csak nem akar veled élni. Fura volt. SPOILER VÉGE
Érdekességként kiemelném a cigány és az értelmiségi családok összetartásáról szóló részeket. Előbbiek foggal-körömmel ragaszkodnak egymáshoz és a gyerekeikhez, utóbbiaknak meg egy ilyen eset kellett ahhoz, hogy kicsit elkezdjék megismerni egymást.
Összességében nem tetszett, de azért olvastatta magát, kíváncsivá tett a könyv. Az üzenete mindenesetre megfontolandó: a munka és a magánélet közötti egyensúlyt érdemes megtalálni és betartani.
