Rend a lelke mindennek. Találó cím. Magam is azt vallom, hogy semmihez sem lehet hozzákezdeni, amíg nincs meg a rend. Legyen az tanulás, írás, kreatívkodás, bármi, amivel otthon szívesen foglalkozik az ember. Ezért is érdekelt Marie Kondo könyve a rendrakásról. Kíváncsi voltam, vajon mit lehet írni a témáról úgy, hogy az olvasmányos legyen.

Fülszöveg:

„Marie Kondo ötéves kora óta bújja a háziasszonyoknak szóló magazinokat. Már ekkor rabul ejtette a jól szervezett terekben rejlő rend és szépség, majd tizenöt évesen úgy döntött: komolyabban is tanulmányozni fogja a rendrakás művészetét. A saját hálószobájával kezdte, majd a testvérei szobájával folytatta. Ma már rendkívül sikeres üzleti vállalkozása van Tokióban, amely abban segít az ügyfeleknek, hogy zsúfolt otthonaikból szemet gyönyörködtető, harmonikus, ihletet adó lakótereket varázsoljanak.”

Olvasás közben végig buzgott bennem a rendrakási vágy. Volt néhány pont, amikor fel is pattantam és elkezdtem szelektálni meg rendezgetni a dolgaimat… pedig alapból is imádok rendet rakni. Selejtezésre például nem volt szükségem, mert nemrég költöztem csak ide és a felesleges holmiktól már akkor megszabadultam. Kicsi a lakásom, úgyhogy fokozottan kell ügyelni a rendre, de a könyv valahogy még jobban ösztönzött. Ennek ellenére kiválogattam egy doboznyi könyvet és néhány „otthoninak” titulált ruhadarabot. Előbbieket nem dobtam ki, csak lekerültek a könyvespolcról egy szerényebb helyre, a kerti tárolóba. Utóbbiak azonban a szemetesben végezték, mert már itt-ott lyukasak és nagyon elnyűttek voltak.

Nem értettem egyet minden tippel, például a könyves tanácsot nyilvánvalóan nem fogom megfogadni. Nem vagyok hajlandó oldalakat kitépni, és ahogy Marie Kondo csinálja, a cipőim mellett tárolni a könyveket. Nekem külön olvasósarkom van egy rendezett könyvespolccal, állólámpával, illatgyertyákkal, számomra kedves díszekkel és a dédim régi foteljével.

A lakáshoz és a tárgyaimhoz sem fogok beszélni. Kissé furcsa volt, hogy ő teljesen emberi tulajdonságokkal ruházza fel az egyes eszközöket, de lehet, hogy ez a japán kultúrában elfogadott és átlagos szokás. Tőlem távol áll. (Egyébként én is szoktam köszönni a lakásba belépve, de csak a tengerimalacaimnak. :D )

Ami szintén nem nyerte el a tetszésemet, hogy miért dobatta ki a szerző az ügyfeleivel a kiselejtezett dolgokat? Miért nem lehetett legalább eladományozni? Szóval azért itt is előjött a kulturális különbség. Nem hiszem, hogy hazánkban bárki is csak úgy 32 zsák könyvet, ruhát vagy étkészletet simán kihajítana… Én néha ki szoktam válogatni a régebbi, kevésbé használt, esetleg kinőtt ruháimat, és a Vöröskeresztnek adom. Sokkal jobb érzés, mint az, ha elvinné a kukás.

Összességében hasznos olvasmány volt, adott pár jó kis ötletet. Talán egy kicsit már szélsőséges volt, de hát egy rendrakó szakember írta a könyvet. Egyébként megnézném ennek a nőnek a lakását. Volt egy fejezet arról, hogy mit csinál, mikor hazaér. Kipakol a táskájából (pl. ezt sem értem, én másnap a reggeli rohanásban tuti elfelejteném visszarakni a bérletemet és az egyéb szükséges dolgokat), mindent elrak a pontos helyére, minden élére állítva pihen… Azért egy kedves kis összevisszaság még beleférhet az életünkbe, hiszen azért vesszük meg az egyes árucikkeket, hogy használjuk őket.

(Ui: Akinek nincs kedve elolvasni az egész könyvet, szerintem ez a videó elég jól összefoglalja a főbb pontjait.)

Ti mit gondoltok, milyen mértékben fontos a rend az otthonunkban?