Tulajdonképpen egy okból vettem kézbe az Ólomerdőt: az írónő miatt, akihez távoli rokoni szálak fűznek és én meg szégyenszemre még nem is olvastam tőle semmit. Szerencsére már pótoltam is a hiányosságot és egy könyvnél biztosan nem fogok megállni!
Azt már az Elvarázsoltak óta tudom, hogy Kleinheincz Csilla ügyesen bánik a szavakkal. Jó érzéke van a lírai finomságokhoz, az élményszerű olvasás megteremtéséhez. Saját regényében is szinte varázsol a szavakkal. Mintha ő is a Héterdő egyik tündére lenne.
Az Ólomerdő ugyanis tündérekről szól. Mesei elemekkel átszőtt történet, de nem tündérmese. A szereplők nem mindig szimpatikusak, mégis úgy jó az egész, ahogy van.
A regény középpontjában Emese áll, aki eltűnt édesanyja, Lóna után kutat. Lóna tündér, aki beleszeretett Istvánba, az emberbe. Egy ideig az emberek világában éltek, itt nevelték közös gyermeküket, de a varázsmentes unalmas szürkeség taszította Lónát. Tündérvére visszahívta őt a saját világába. Elhagyta gyermekét és férjét. István emberként csak nagy árat fizetve juthatott be a tündérvilágba. Emesét kellett feláldoznia, azaz eladnia egy ottani úrnak, Rabonbánnak. Mindannyian bekerülnek a tündérerdőbe és megkezdődhet egymás hajkurászása, a makacskodás, hogy ki bántott meg kit, ki változtatta madárrá a másikat, ki kit szolgál… Szép kis káosz kerekedik. Emesét nem kell félteni. Róla kiderül, hogy félig tündérként egész jól varázsol és az erdei lények is megkedvelik, segítenek neki.
Egyik ilyen „lény” volt a kedvenc szereplőm. Egy manó, akit elátkoztak. Kicsit skizofrén jellegű az átok, ugyanis két énje van. Amikor jót cselekszik, Firtosnak hívják és Rabonbánt szolgálja. Azonban amikor a gonosz jelleme jön elő, akkor a Tartód névre hallgat (igen, kicsit fura nevek vannak a tündérvilágban) és Lóna mostohaanyjának kémkedik. Már csak ezért a karakterért is érdemes volt elolvasni a művet. Igazán kreatív kis emberke és sokszor volt a humor forrása. Remélem, a folytatásban le tudja majd győzni a gonosz énjét és valahogy megtöri majd a varázst.
Az egész regényt átszövik a népmesékből merített elemek. Parazsat evő táltos paripa, fésűből varázsolt erdő, sárkányok, a bűvös hetes szám, mostohaanya és egymással vetélkedő gyermekek… Mitikus jellegűek voltak a tükörben megjelenő, hajukat fésülő végzetnők. A hajszálak az egyes szereplők sorsát jelképezték. Ezek a mesei és mitológiai megoldások szintén leleményességre vallanak és jól fűszerezték a cselekményt.
Említésre méltó a borító is. Nekem a 2014-es kiadáshoz van szerencsém, aminek a külseje letisztultabb, szebb, mint az eredeti borítóé. Ezen egy hosszú hajú női alak látható, ami a hajukat fésülő végzet asszonyát jelképezi. A belső illusztrációk, Cserny Timi Pookah munkái is kifinomultak, szépek.
Apró negatívumot hagytam a végére: Szerintem nem illik a mű stílusába a „kuss” szó. Értem én, hogy a kamasz, öntörvényű Emese bekerül egy ilyen zavarba ejtő világba és közben modern tini marad, de valahogy ez a szó nem illett bele az amúgy igényes nyelvezetű regénybe.
Összességében szerettem az Ólomerdőt olvasni és már várom, hogy újra beléphessek a tündérvilágba Emesével, Rabonbánnal és a többiekkel és megtudjam, hogy folytatódik az egyes szereplők sorsa.