D. Tóth Kriszta: Lolával az élet
2015. szeptember 02. írta: Lulma

D. Tóth Kriszta: Lolával az élet

dtoth_kriszta_lolaval.jpgFülszöveg: "Anyának lenni a világ legnagyobb kalandja. A hagyományok, szokások és előítéletek miatt jó ideig csak áhítattal illett írni róla. Pedig anyának lenni tanulási, érlelődési folyamat is, tele kétségekkel, riadalmakkal és persze rengeteg boldogsággal. A Nők Lapja hasábjain két éve olvashatjuk D. Tóth Kriszta kislányáról, Loláról szóló történeteit. A könyv több ennél: nem egyszerűen a cikkek válogatott füzére, inkább Kriszta története. Nem babanapló, hanem kalandregény. Igaz történet, valós szereplőkkel, kíméletlen őszinteséggel, kedves humorral. Nem szépítve azt, ami nehéz, nem titkolva, hogy az anyaság nem mindig leányálom. Történet egy nőről, akiből egyszer csak anya lesz, egy magyar-angol szerelmespárról, akikből szülők lesznek."

A Nők Lapját már 7 éves korom óta olvasom. Emlékszem, ültünk a nagymamámmal a Balaton partján, és ő mindig kihozta a strandra az aktuális lapot. Szárítkozás, napozás közben pedig feltette szemüvegét, és kiolvasta. Én meg unatkoztam és bele-belelestem. Amikor a meséhez ért, akkor odaadta, hogy elolvashassam. Később már vittem saját könyvet, vagy rejtvényt és már csak akkor kaptam meg az újságot, amikor ő teljesen kiolvasta. A benne lévő rejtvényt nem volt szabad megfejteni, az az ő privilégiuma volt. Az enyém sokáig csak a mese. Aztán, ahogy idősebb lettem, már átlapoztam a többi cikket is. Unalmasnak találtam. Jó pár évnek el kellett telnie ahhoz, hogy megszeressem ezt a hetilapot. Ma már egymásnak adjuk a családban. „Elolvastad már? Még nem? Jó, akkor én is megveszem.” Hát így találkoztam D. Tóth Kriszta nevével is, mikor elkezdte a Lola rovatot. Lelkesen olvastam sorait, mindig vártam a következő sztorit. (Ma már Varró Dani rovatával vagyok így.)

Múlt héten végre kinyitott a könyvtár. Izgatottan mászkáltam a sorok között. Így keresek könyvet… Nem igazán nézek ki előre semmit, mindig van valami, ami csak úgy rám talál, odahív magához. Most sem alakult másképp. Már épp kifelé tartottam, mikor úgy éreztem, még egyszer vissza kéne mennem egy bizonyos polchoz. Ott bukkantam rá a Lolával az életre. (Meg a Pi életére, de az majd egy másik bejegyzés lesz.)

Szeretnivaló, kedves könyv ez. Valóban más… több, mint egy babanapló. Nagy adag humorral és öniróniával készült, finom, meleg, lélekmelengető történet a szülővé válásról és egy kislány első életéveiről. Nagyon tetszett az őszinteség. Hogy itt nem csodagyerekről és tökéletes anyáról van szó. Ilyen nincs is. Mifelénk, a „szakmában” úgy mondják, hogy elég jó anya létezik csak. És D. Tóth Kriszta minden bizonnyal az. Minden tőle telhetőt megad Lolának. Nagy segítségére van ebben Alex, a brit apuka, és időnként a brit és magyar nagyszülők. Igen ám, de ez a kétnyelvűség, ami még inkább nehezíti a beszédtanulást, gyakran bonyodalmakhoz, vicces szituációkhoz vezet. Olvasás közben előfordult, hogy felnevettem egy-két epizódon. Például, a kedvencem, mikor a bútoráruházban vásároltak Lolával:

„A gyerekbútoroknál hágott tetőfokára a hangulat, de így legalább volt egy kis időm összeszedni, amit kellett. Aztán, a nagy hancúrozás közepette egyszer csak megszólalt a hangosbemondó. „Víg Veronika szüleit várjuk a játszóházban!” Lola, mint akit darázs csípett meg, fölugrott az aktuálisan dögönyözött kisbútorról, kisimította a homlokából csapzott fürtjeit, ránézett nagyapjára, és azt kiáltotta, jól artikuláltan: „Gyurcsány! Gyurcsány! Játszóházba!” Hát, én azt hiszem, ilyen az, amikor egy pillanatra megfagy a levegő. (…) Ekkor leesett a tantusz. „Nem Gyurcsány, drágám, hanem gyorsan!”

Ennyit a blogom politikai tartalmáról és remélhetőleg az ő életükben is kimerült ennyiben… :D Komolyra fordítva a szót, érdekes volt még a két kultúra különbségeiről olvasni. Az egyetemen nem egyszer szóba került, hogy vajon milyen nehézségei lehetnek Magyarországon egy többnyelvű kisgyermeknek. Nagyon örülök, hogy végre olvashattam erről, ráadásul ilyen részletesen. Jó, hogy megtalálták a kompromisszumot és mind a magyar, mind a brit család boldog lehet Mikuláskor, Karácsonykor… és persze ebben a családban Lola a legboldogabb… mindenki az ő kegyeibe szeretne férkőzni :)

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, aki kicsit is szereti a gyerekeket! Pluszpont az illusztrációkért! Szeretném elolvasni a folytatást is, amely Nagylánykönyv címmel jelent meg.

Még valami: 22 év kellett, hogy megtudjam, miért mondtam bimbinek a bilit jó sokáig… Éljenek az egyedi kaposvári kifejezések! :D Még a Word sem ismeri fel a szót.1.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://lulmakonyv.blog.hu/api/trackback/id/tr167756430

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Anna Ann 2015.09.09. 16:35:21

Tetszik, hogy leírtad saját, személyes élményedet a Nők Lapjával kapcsolatban :) Ez tényleg hosszú "kapcsolat". A könyvtárban pedig véletlenül is kincsekre bukkanhat az ember.
süti beállítások módosítása