Rendhagyó bejegyzés következik - régi fájlok között kutakodva leltem rá egy főiskolai elemzésemre. Ha jól emlékszem, valamilyen tanácsadással kapcsolatos órán volt feladat az Életrevalókat megnézni és véleményt alkotni róla. Azóta is az egyik kedvencem - bár a könyvet sajnos még mindig nem olvastam. Talán az, hogy megosztom itt ez a jó pár éves írást, motiválni fog ebben. A filmet természetesen csak ajánlani tudom, zseniálisnak tartom!

Sokan mondták már, hogy nézzem meg ezt a filmet. Végre ez a feladat volt a végső motiváció, szombat este le is ültem a laptopom elé. Nem bántam meg. Új kedvenc filmem lett…

A film egy igaz történet, Philippe Pozzo di Borgo A második nekifutás című önéletrajzi regénye alapján készült Eric Toledano és Olivier Nakache rendezésében. Eredeti címe magyarra fordítva „Érinthetetlenek” lenne, ám a film közben megértettem, miért változtatták meg, jobban illik hozzá az Életrevalók cím.

A francia filmekhez általában kissé ódzkodva állok hozzá, hiszen sokszor a túlzott érzelmek, a vontatottság, művésziesség jellemzi őket. Ennél másképp volt. A témájából adódóan tele volt érzelmekkel, ám pörögtek az események, szinte az elejétől végig nevettem, annyi humor és derű áradt a történetből. Annak külön örültem, hogy a készítők nem mentek rá a látványvilágra, mint amerikai társaik szoktak.

Először is, lássuk röviden a film tartalmát. Philippe, egy gazdag francia arisztokrata (a filmben Francois Cluzet alakítja) egy siklóernyős baleset után nyaktól lefelé lebénul. Ápolót keres maga mellé, akiben bízhat, és a nap huszonnégy órájában mellette áll, segíti a napi teendőkben és az egyszerű rutinnak számító feladatokban. Megérkezik az állásinterjúra Driss (Omar Sy), akit épp kiengedtek a börtönből és csak egy aláírás kell neki Philippe-től, hogy felvehesse a segélyt. Philippe-nek szimpatikus lesz az afrikai származású fiatalember, mert hosszú idő óta ő az első, aki nem a rokkantat látja benne és nem szánakozik rajta. Driss nagy meglepetésére munkát kínál neki, őt veszi fel ápolónak, bár kezdetben csak próbaidőre. A gettóból érkezett Driss elfogadja az állást, miután meglátja leendő szobáját és fürdőszobáját. A saját kád látványa mindennél többet ér a férfinak, aki előző este még egy szűk panelházban, unokatestvéreivel együtt osztozott a fürdőszobán. Nem mennek zökkenőmentesen az első napok, meggyűlik a baja például Philippe harisnyájával, illetve egyéb intimebb feladatokkal, de ezeket a filmben nem mutatják, csak említést tesznek róla. Később azonban áthidalja a kezdeti nehézségeket és sajátos laza stílusával kezeli a helyzeteket. Vicces szituációk alakulnak ki, miközben megismeri egymást a két ember. Driss-t nem mondhatnánk az ápolók gyöngyének, például forró vizet önt Philippe lábára, hogy lássa, tényleg mindenre érzéketlen-e. Ám az idős férfit sem kell félteni, fanyar humorával reagál Driss poénjaira.

Két különböző világ ez a két férfi. Philippe verseket ír, komolyzenét hallgat, szívesen látogat múzeumokba és vesz is festményeket, míg Driss a falra mászik a Philippe által kedvelt zeneszerzők műveitől, trágár a beszéde, szókimondó és annak ellenére, hogy szívesen fest, a kiállításokon csak unatkozik, míg Philippe a képekben gyönyörködik. Ez a furcsa páros talán épp ezért ilyen tökéletes, remekül kiegészítik egymást. Áthidalják a társadalmi és kulturális különbségeket. Csodálatosan mutatja be a film, ahogy kibontakozik a barátságuk, hiszen megtalálják egymásban azt, amire szükségük van az életben. Philippe-nek olyan ember kell, aki megmutatja neki, hogy még élhet, a baleset nem jelenti egyben az élete végét is. Driss-sel így számos helyre eljutnak, például télen szánkóznak, bejárják a várost, valamint Philippe kedvet kap újra siklóernyőzni is. Egyébként ez volt az egyik kedvenc jelenetem, itt gondoltam arra, hogy tényleg passzol a filmhez a címe. Élvezni az életet csak szabadon lehet, ez a levegőben szárnyalás pedig tökéletesen illusztrálta ezt.

Szóba kerül a filmben a szerelem is. Driss magánéletéről keveset tudunk meg, csak annyi derül ki, hogy szereti a nőket, nagyra tartja magát, önbizalomban nem szenved hiányt. Meg is környékezi Philippe egyik alkalmazottját, a szép, vörös hajú Magalie-t, de később kiderül, hogy nála nem lehet esélye. Philippe levelezik egy Eleonore nevű nővel, akinek verseket ír, de élőben még sosem látták egymást. Driss egy nap rábeszéli idős barátját, hogy küldön magáról egy fotót a hölgynek, majd randevút is szervez nekik, de Philippe az utolsó pillanatban megfutamodik.

Ha már Magalie-t említettem előbb, megemlíteném a többi mellékszereplőt is, akik nagyon jól hozzák a szerepüket. Szimpatikus volt például Yvonne, aki Philippe-hez hasonlóan rögtön megkedvelte Driss-t és segített neki beilleszkedni új munkájába és otthonába. Philippe örökbefogadott lányának, Elisának a története is érdekes volt, hiszen Driss az ő számára is segítséget nyújtott, megmutatta törődő oldalát, mintha a lány a saját húga lett volna.

A történet vége felé ismét előkerül Driss korábbi élete. Megjelenik Adama, Driss fiatalabb rokona, aki visszahívja a családjukhoz Drisst, mert segítségre szorul. Philippe elengedi barátját, mert szerinte a fiatalember nem tologathatja egész életében az ő tolószékét, de a lelke mélyén nem képes az elválásra. Az új ápolójával nem találja már meg a közös hangot, mogorva lesz, elhagyja magát, ismét visszatér a depresszióhoz, már nem talál örömet az életben. Számára Driss az élet. Csak benne látja meg azt, ami az életélvezethez szükséges. Pár hét után Driss meglátogatja, és barátja állapotát látva visszaáll a munkába. Kedves és humorosa jelenet, mikor leborotválja Philippe szakállát. A történet végén Driss meglepi Philippe-t azzal, hogy titokban megszervez egy újabb találkozót Eleonore-ral. Megható ez a képsor, még akkor is mosolyogtam, mikor vége lett a két órás filmnek.

Vége lett tehát a filmnek, de még utána is, és egy nappal később is, mikor ezt írom, csak ezen jár az eszem. Új szemléletet ad, erőt lehet belőle meríteni. Engem nagyon kevés mozi fog meg ennyire. Biztos vagyok benne, hogy újra és újra meg fogom majd nézni. Addig pedig meghallgatom a betétdalokat. Fantasztikusan vannak elrejtve benne a zenék, nagyon illenek a jelenetekhez. Kiemelném például a már említett siklóernyős jelenetet, ami alatt a Feeling Good című szám megy (be is kapcsoltam most írás közben).

Az elején azt hittem, a másság elfogadásáról szóló klisét látok majd, de nem teljesen ezt kaptam, kellemesen csalódtam. Persze, nyilván erről is szól, de inkább az őszinteségről, emberségről, barátságról, kapcsolatokról. Személyes tapasztalatból is tudom, amit itt láttam, hogy sosem tudni, kikből lesznek barátok. Megemlíteném azt is, hogy – bár a való életben, az igazi Philippe segítője nem fekete férfi – érdekes, hogy a filmben egy afrikai származású színész játssza ezt a karaktert. Ez talán csak a látvány miatt van, olyan értelemben, hogy rögtön szembetűnő legyen a néző számára a két ember közötti különbség. Nagyon jó választás volt a főszerepre ez a két színész. Nem csoda, hogy a legnézettebb film lett Franciaországban már négy héttel a bemutató után és számos díjat is nyert.

Kihagyhatatlan élmény ez a film, úgy gondolom, ezek alapján az önéletrajzi regényt is érdemes elolvasni. Egyetértek azzal, hogy kell egy társ, egy segítő mindenkinek. Akiben bízhatunk, akire támaszkodhatunk. Nélküle nem élet az élet. Mi is csak úgy lehetünk „életrevalók”, ha tudjuk ezt élvezni. Szabadon, korlátok nélkül.