Azt hiszem, az utóbbi időben ez volt a leggyönyörűbb sztori, amit olvastam. Ráadásul ismét egy önéletrajzi ihletésű, igaz történetről van szó. Ha csak egy könyvet szeretnél olvasni a szeretetről, akkor legyen ez.

Thais 2012. február 29-én ünnepelte volna nyolcadik születésnapját, egy olyan napon, amely csupán minden negyedik évben bukkan fel a naptárban. Genetikailag öröklődő, gyógyíthatatlan betegsége miatt Thais mindössze három és háromnegyed évet élt, élete ennek ellenére szép és teljes volt. Édesanyja ezen február  végi napon félreteszi a munkáját, elfoglaltságait, hogy a családjának és emlékeinek tudja szentelni minden figyelmét. Minden gesztus, minden szó különleges értelmet nyer, mélyen eltemetett emlékeket idéz fel, nevetésre vagy könnyekre fakaszt. Anne-Dauphine Julliand mesél a családjáról: férjéről, Loicról, két fiáról, Gaspard-ról és Arthurról, és természetesen másik kislányáról, Azylisről, aki ma fogyatékossággal él. Beszél a hitéről, amely megtartotta a viharban, a szenvedés értelméről, a baráti kapcsolatok megtartó erejéről és arról, mi mindenben jelentenek támaszt egymásnak a házastársak. Ez a könyv a szeretet erejéről és a boldogság lényegéről szól.

Nem éreztem szomorúságot olvasás közben. Számomra inkább az a hangulat jött át, amit az írónő tízéves kisfia fogalmazott meg nagyon szépen:

Anya, szerinted Thaïs túl korán halt meg? Én nem így gondolom. Szerintem Thaïs az élete végén halt meg, mármint a saját élete végén.

Csodálatos idézet és ezt a gondolkodásmódot sikerült közvetítenie a memoárnak is. Nem az számít, hogy mennyit élsz, hanem az, hogy hogyan. az, hogy kik vesznek körbe, elég időt töltesz-e a szeretteiddel, mondod-e nekik, hogy szereted őket, úgy éled meg a mindennapjaidat, hogy boldogsággal töltsön el minden pillanat. Szívesen megismerném a szerzőt és a családját, mert fantasztikus emberek mindannyian. Az őket ért tragédia ellenére is összetartanak, együtt emlékeznek Thaisra és együtt küzdenek Azylis életének jobbá tételéért. Közben pedig nem tesznek mást, csak szeretik egymást. Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? Mindenesetre példaértékű az egész család.

Legkedvesebb karakter számomra Gaspard volt, aki legidősebb testvérként fokozott figyelmet fordít a kisebbekre. Korához képest érett gondolkodásmódú fiúcska lett, mégis gyermeki őszinteséggel képes kimondani olyan igazságokat, amelyek felé a felnőttek csak tapogatóznak a sötétben. Jó példa erre a fenti idézet is. 

Bár a könyv egy napról szól - egy különleges napról - az édesanya emlékei visszahozzák az elmúlt éveket, a gyötrelmeket, amiket a családnak ki kellett állnia, a problémákat, amiket már leküzdöttek és amik még előttük állnak, az együtt megélt örömöket. Összességében a reményt közvetíti az olvasó felé.

Olyan könyv ez, aminek szinte minden oldalán találni lehet egy mondatot vagy gondolatmenetet, ami simogatja a lelked. Magam is sok ilyenre leltem, de talán egy volt, ami azóta is sokszor eszembe jut és nehéz helyzetekben biztosan fel fogom eleveníteni:

Amikor már azt hisszük, nincs megoldás, még ott van a szeretet.